versféle I.

koppannak a magányos macskaköveken a sóhaj törékeny üveggyöngyei,
leppattognak, leperegnek akár a homokóra apró szemei
a lélek álomösvényén eltévedve bolyong és keresi a megfoghatatlant
majd láthatatlan testét forró vágyból szőtt kabátba ölti akaratlan
dideregve, fázva szerelemtől ég benne láza

péntek este itthon

Milyen érdekes egy péntek este...
Éppen megyek le a sarki kocsmaközértbe, hogy bevásároljak magamnak a magányos házibulimra.
Először a lépcsőházban találkoztam egy kislánnyal, aki éppen világgá készült menni. Volt nála egy szatyor, amibe kekszet és kakaót csomagolt magának. Rajta apukája kabátja és anyukája magassarkú csizmája. Kicsit beszélgettünk, aztán visszaküldtem fogkrémért és fogkeféért, mondván, én is csináltam ilyen gyerekkoromban, és elengedhetetlen a fogkefe, menjen csak haza érte (remélem a szülei utána lebeszélték a világgá menéstől...Egyébként egyszer majdnem a villanykapcsoló szekrényben aludtam emiatt, senki se küldött haza fogat mosni, ezért magamnak kellett kitalálnom valamit, hogy ne sérüljön a büszkeségem...)
Na akkor végre lejutok a kisközértbe. Már éppen fizetnék, amikor eszembe jut, hogy popcorn is kell, de valami idióta a legmagasabb polcra tette, így nem értem el, ezért beszédbe elegyedtem boltos csávóval. Megjegyezte milyen kalózos vagyok, el is mehetnék a Karib-tengerre. Erre mondtam, hogy sajnos csak Tallagalláig megyek holnap. És akkor a mögöttem álló enyhén ittas állapotban lévő alkoholos páragőzt eregető hölgy elkezdi mély, rekedtes basszus hangján: Ami jóóó van a világon....!
Na szóval kis lakóhelyem, én így szeretlek! :)

final station

Szerelemre kitárt szívvel és bugyival vártam a csodát

De az a vonat mindig más állomásra állt

Utasok jöttek-mentek

Felszálltak-leszálltak,

kiszálltak, átszálltak, meg…tak

aztán kerestek mást.

Vajon leszek-e egyszer én a végállomás?

sale -végkiárúsítás

Azt hiszem, most már nem a lelkedet kell eladni egy kis pluszpénzért vagy csodáért.
A lélek már nem érdekel senkit.
Csak a testedet bocsáthatod áruba, a nyers hús érdekli az embereket, de hogy mi van belül? A bugyidon kívül máshova nem akarnak bejutni. Ma már minden megvehető vagy eladható - és az a szomorú, hogy fillérekért. Mosogass egy gyorsétteremben, takarítsd ki a pályaudvar budiját, vagy tedd szét a lábad - egyre megy. Így is-úgy is szaros és dzsuvás leszel

life goes on

Amíg nem veszítesz, minden csak játék.
Játszottam, de vesztettem. Kiütöttek.
De a Nap meg sem állt, ragyog az ég, hull az őszi levél,
forog a föld, fel sem tűnik neki, hogy valami nincs már.
Fáj. Volt egy fiú és egy lány. Felkapta őket a tavaszi szél,
de ahogy jön a tél, magányosan gurul a kerékpár.

Néha nehéz a lét, mert hiába a mosolygás, a kedves pillantás,
jön más, aki felforgatja azt, ki téged felforgatott, ólomsúlyos percek
akkor a legnehezebbek, amikor ő ott ül melletted, és tudod, soha nem lesz a tied.

Hittem a csodákban. Az angyalokban. A tündérekben.
Hittem az álomban, egy másik világban, de az mindig csak holnap jön el.
Elfáradt a türelem, és amit eddig éreztem, nem tudom érzem-e majd valaha?
sírtam, de a könnyeimet nem látta csak a hold és a fekete éjszaka.

Az élet megy tovább, de én is megyek, mert meghalok, ha te nem vagy.

danse morte

- Szereted?
- Örökké. Minden egyes nap.

Táncol a testedben valami megfoghatatlan, elönt egy nem evilági érzés, a fellegekben vagy, kilépsz saját magadból és akkor érzed, hogy elkezdesz élni.
Szavakkal kimondhatatlan és leírhatatlan, talán még a zene sem repít el oda - csak magadban.
Hunyd le a szemed és kapcsold le a villanyt. Képzeld el, hogy boldog vagy. 
A sötétség egyszerre csak kiszíneződik és mint egy kifestőkönyvben, ott teremsz, ahol az álmok kezdődnek.
Egy láthatatlan erő irányít, megmozdulnak az ujjaid, majd a kezed, vállad, a lábad új utakra visz, és a lelked dallamára táncolni kezdesz. Itt az életed.
Ha kinyitod a szemed, akkor is táncolsz, már nem mozogsz, de a zenét hallod, és a sejtjeid, véred, lélegzeted táncol, veled táncol, benned táncol.

Még ha ki is akarják kapcsolni bennem a zenét, mégha a testem a végére ér, örökké táncolni fogok.
Mert szeretlek

csillagok, régről

Az álmaink olyanok, mint a csillagok. Fényesen ragyognak felettünk és utat mutatnak az élet sötétjében, értelmet és szépséget adnak neki.

Mi történik, ha szeretnénk lehozni a földre? Gyakran előfordul, hogy amint bejut a föld vonzásterébe, elveszti fényességét, már nem tud csillag lenni. Csak azt akarjuk, hogy ragyogjon nekünk, és közben nem teszünk érte semmit, így a csillag nem is csillag többé, nincs miért ragyognia.

Mégis el lehet érni. E fényes kis lámpásokat nem lehet csak úgy lehozni, nekünk kell fölfényesedni hozzá, és ha apránként megszerezzük a csillaglétet, olyanok leszünk, mint a csillag és akkor már nem akarjuk magunkra formálni, mi leszünk olyanok.

Sokan elfelejtik, miért is kell nekik a csillag és így csak az üres és kiégett hamut, jéghideg követ tudják magukénak –és ezzel boldogok, azt hiszik ott a kezükben az álmuk. Ha van eszük, csalódnak és rájönnek, ez nem helyes! Az a szomorú, hogy a többsége nem veszi észre, hogy kioltotta a csillagát, és egyre fogynak a csillagok az égen.

Nem is értem.

Miért akar valaki birtokolni egy csillagot (ami már csak csillag-csonk), ha ő maga is lehetne csillag?

De azért örülök, hogy sok-sok kis lámpás kezd kigyúlni a földön és szárnyalni az ég felé, magasodni a szélcsupálta lombok felett, fénnyel és melegséggel elönteni azt, aki befogadja ezt a kincset, amely belülről melegít.

Köszönöm ezeknek a csillagoknak!

Majd én is szeretnék ilyen csillagocska lenni, hogy adjak erőt, melegséget, és egy csöppnyi örömöt, szeretetet – de addig még sokat kell tanulnom, mert nehéz az út, közben nem szabad elfelejtenem, miért kezdtem el, fényéveket kell utazni, és az útnak soha sincs vége.

Ez benne a szép.

Minden kezdet nehéz

Minden kezdet nehéz?
Szerintem nem. Sokkal nehezebb befejezni, vagy folytatni valamit.
Elkezdeni végülis könnyű, ha megvan a gondolat, akkor az előbb utóbb ki fog buggyanni, legyen az akármi.
Viszont utána jön a végtelen agyalás, hogy jó-e amit csinálok? Megéri-e? Hogy is csináljam?
Aztán meg ha be kell fejezni, vagy azért mert jó - vagy pedig azért, mert semmi értelme.
De ez menthetetlenül a végét jelenti, egy korszak lezárása, ami mindenképp fontos, nyomot hagyott bennem.
Néha szeretném, hogy ha a lelkem sivatag lenne. Olyan könnyű lenne.
Elképzelem, hogy jön egy szél, és eltűnteti a nyomokat, a sebeket, amik fájnak. Amit nem tudok lezárni.
Most is, elkezdtem valamit, de még nem tudom, hogyan is folytassam...
Vagy máris fejezzem be?
Ha befejezem, akkor félek, azért teszem, mert már nem lesz mibe kapaszkodnom.
Annyi mindent szeretnék, és erőt kívánok, hogy csak egy kicsit többet tehessek, mint amik a vágyaim.
Akkor megérte.