Hajthatatlan

A hajó csak várdogált a kikötőben.
Évekkel ezelőtt - nem tudni, hogy került oda, üresen várta, hogy vízre szálljon majd egy kiválasztott napon.
Szép lassan építgették ismeretlen mesterek, árbócot, vitorlát kapott, telepakolták a raktárat minden földi jóval - és még észbe sem kapott, indulásra kész is volt.
Egyszer csak szellő kezdett fújdogálni, dülöngélt a hajó, majd a szellő széllé fújta magát, s elkapta a vitorlát, az megfeszült és elindult.
A part csak távolodott, mint órán a mutató.
Hasított a vizen a hajó, a szél tudta, merre viszi, körbe nem vette semmi, csak a nagy kékség, a tenger.
Hirtelen csönd lett.
Az iránymutató szél abbamaradt, a hajó, a víz ura lelassult és megállt.
Csak a hullám ringatta, emlékeztetve az egykori mozgásra.
Sehol egy part, egy kikötésre alkalmas kis sziget, csak a végtelen.
Merre tovább?
A víz ringatja ugyan, mint anya a kisbabát,
egy kósza szellő belekap néha-néha, de mit ér az óriás csónak, mely mozdulatlan, néma?
Bárhogy küzd, nem tud menni,s hiába van tele rakománnyal, kormányt, az elfelejtettek rá építeni

Cukormázvágy

Egy torta. Egy kívánság. Valóra vált álom.
De ahogy a gyertya lángja kialudt, olvadt le a cukormáz a valóságról.
Mit érnek a vágyak?
Pillanatnyi örömök - olyannyira, hogy már egy sem ad erőt.

Nem tudok emlékezni, oly hirtelen történt,
de úgy, hogy elfelejteni sem tudtam többé.
Egyik percben még tested melege mellettem,
fogod a kezem,
számon cigarettaízű csókod,
illatod rám tapad, mint a frissen hullott hó.
Akkor a holdfény alatt én jelentettem neked a mennyet,
ördögöm voltál s szívembe hazudtad, amit kellett.
Másnap már rájöttem, mert a kávét sem ittad meg,
hogy az izzadság és vágy szagú éj vissza sosem tér,
nem kerülsz, nem is látsz,
neked az egész csak lepkegyűjtemény.
Hallgatunk. Elolvadt a máz.

A végtelenben
Olyan távol nem lehet pokol se menny, mint ahogy egymás mellett ülünk,
 te meg én ketten

börtön

A test egy burok.
Élő védelem, egy pajzs, amely megvédi a lelket,
Mely belülről simogat és kedvére táncoltatja a testet.
Szabadon száll benned. Él.
Sokszor sír is, de inkább nevet.
Hol lehet látni e láthatatlan csodát?
A szemben - nem hiába, a szem a lélek tükre -mondják.
De mi történik, ha egy lélek, eddig kényelmes, könnyű pajzsát táncoltatva már csak falakba ütközik? Ha a tánc már nem megy, s a testben csak kínlódik?
Börtön jeges falai magasodnak, végtelen hegy,
Kétségbeesetten próbálsz kiszabadulni, de nem megy.
Hirtelen minden nehéz lesz, súlyos és valóságos.
Ahová nézel, lakat és zár, börtönőrnek biztonságos.

És ha azt hiszed, megvan a kulcs, végre valahára,
jössz rá, hogy valaki az előzőt beletörte a zárba.

Porcelánbaba

Én csak játszani akartam veled.
De miért?  Miért vagy törékeny porcelánbaba?
Csak ülsz a polcon, halhatatlan üvegszemed a semmibe merengve álmodik új napokat. Szép vagy, de miért vagy, ha csak ülni vagy?
Lentről nézek fel rád gyermeteg rajongással,
Mert összetévesztelek valami mással.
Reszkető-remélő képzelettel titkos álomvilágba mesélnélek,
De buta mosolyod, halottfehér arcod üzeni, nincs benned hozzá lélek.
Végig arra vágytam, hogy megértselek és közben
Vigyáztam, hogy meg ne sértselek.
Sokáig vártam, felnőttem és rájöttem,
Hiába a sok lokni, bájos ruha,
külsőd feleslegesen tüneményes,

Ha a polcról lejössz,  már nem is vagy érdekes.

mostan

akarom
azt akarom
azt akarom mondani
amit mondani akarok
amit mondok
amikor hallgatok
/R.Kriszta/