Az álmaink olyanok, mint a csillagok. Fényesen ragyognak
felettünk és utat mutatnak az élet sötétjében, értelmet és szépséget adnak neki.
Mi történik, ha
szeretnénk lehozni a földre? Gyakran előfordul, hogy amint bejut a föld
vonzásterébe, elveszti fényességét, már nem tud csillag lenni. Csak azt
akarjuk, hogy ragyogjon nekünk, és közben nem teszünk érte semmit, így a
csillag nem is csillag többé, nincs miért ragyognia.
Mégis el lehet érni. E
fényes kis lámpásokat nem lehet csak úgy lehozni, nekünk kell fölfényesedni
hozzá, és ha apránként megszerezzük a csillaglétet, olyanok leszünk, mint a
csillag és akkor már nem akarjuk magunkra formálni, mi leszünk olyanok.
Sokan elfelejtik, miért
is kell nekik a csillag és így csak az üres és kiégett hamut, jéghideg követ
tudják magukénak –és ezzel boldogok, azt hiszik ott a kezükben az álmuk. Ha van
eszük, csalódnak és rájönnek, ez nem helyes! Az a szomorú, hogy a többsége nem
veszi észre, hogy kioltotta a csillagát, és egyre fogynak a csillagok az égen.
Nem is értem.
Miért akar valaki
birtokolni egy csillagot (ami már csak csillag-csonk), ha ő maga is lehetne
csillag?
De azért örülök, hogy
sok-sok kis lámpás kezd kigyúlni a földön és szárnyalni az ég felé, magasodni
a szélcsupálta lombok felett, fénnyel és melegséggel elönteni
azt, aki befogadja ezt a kincset, amely belülről melegít.
Köszönöm ezeknek a
csillagoknak!
Majd én is szeretnék
ilyen csillagocska lenni, hogy adjak erőt, melegséget, és egy csöppnyi örömöt,
szeretetet – de addig még sokat kell tanulnom, mert nehéz az út, közben nem
szabad elfelejtenem, miért kezdtem el, fényéveket kell utazni, és az útnak soha
sincs vége.
Ez benne a szép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése